Nehezen tudunk időt egyeztetni az írópár könyves elfoglaltságai között. Mikor pedig összejön a találka, Anna kétségbeesve fogad: tönkretette a lezúduló eső, elverte a jég a kertet! Odavannak a gyönyörű rózsák, romokban minden – panaszolja. Vigasztalom, ez ellen nincs mit tenni, akinek kertje van, tudja, az időjárás megkeseríti néha a kertszeretők életét. Akkor hát, sétáljunk végig a „romokon”– javaslom, és igyekszem kerülgetni a sarat.
A házra vadszőlő fut, sarkainál hatalmas fenyők, tuják posztolnak, a szomszéd ház fala mellett sűrű zölddzsungel: díszbokrok, vadszőlő, rózsák, virágok vegyesen. Az épület mentén, a keskeny járda szegélyében és a lépcsősoron végig fűszernövények illatoznak. A ház mögött nagyobbacska tisztás, akár egy szabadtéri szoba, körben zölddel határolva. Magas sövény szegélyezi, és irdatlan méretű fák: égbenyúló ezüstfenyő, tuják, és termetes cseresznyefa, tele érett gyümölccsel. A terasz előtt a ház asszonyának kárvallott kedvencei, a szép, viharvert rózsák. Ahány, annyiféle, a krémszíntől a bordóig, az öklömnyitől az apró virágúig, a nyurgától bokrosig számtalan fajta.
– Rózsabolond vagyok – nevet Anna. – A rózsa maga a csoda! Minden évben veszek valami újat, érdekeset. Megszagolgatom őket, és „aki illatos, az jöhet”. Ajándékba is kaptam már: Danyi Zoltán író nagy rózsakertész, hallva a mániámról küldött nekem a férjemmel pár remek tövet. Benn szoktam dolgozni a szobában, laptoppal az ölemben, és szeretek kinézni az ablakon. Persze éppen a rózsaágyásra és a fákra látok. Nekem kell a tér, verset írni csak fával és éggel tudok, csak a prózához nem kell ablak. A cseresznyefán a családi függőágy, legalább két ember mindig benne. A kertben amúgy nehezen tudok egyhelyben ülni, de kinn a babzsákfotelban Pali fiammal boldogan elolvasgatok.
Szív az égen
Anna limonádét készít, jéggel, citrommal, friss mentával, és lendületesen sorolja a kert áldásait. A fiúk egész nyáron kint játszanak, szaladgálnak. Van hinta, ugráló, és a felfújható medence is kikerül. A teraszon jókat grilleznek, ebben Gyuri a nagymester, aki egyébként is szívesen sütkérezik a kertben.
• Azt nem kell kérdeznem, hogy került kettőtök családja a diktatúra fojtogató Romániájából Magyarországra. Az viszont érdekelne, hogy az Erdélyből elszármazott fiú és lány hogyan csöppent éppen Budaörs eme csöndes utcájába?
– Budaörs nagy családi kötődés nekünk. Apai nagymamám itt van eltemetve. Nagybátyám már régóta itt lakott, és az utolsó években nagymama is náluk élt. Ő kérte, hogy ne vigyük majd Kolozsvárra, hanem jó lesz neki itt nyugodnia. Magát a házat édesanyám találta, elbűvölte az élő zölddel körbezárt kert. Amikor megnéztük, nekünk is elég volt öt perc a döntéshez. Ráadásul épp cseresznyevirágzás volt, talpig fehér sziromban a fa. Igazából Gyuri akart kertet, egy regényíró nehezen mozdul ki otthonról. Én is vágytam rá, de sokáig nem bíztam benne, hogy sikerül. Nyolc éve költöztünk, és emlékszem, óvodás Gábris fiam nem örült neki. Mikor pakoltunk ki, észrevettem, hogy egy repülőgép nagy szívet rajzolt az égre. Épp a nagymamám háza fölött. Nézd kisfiam, látod, te ezt a helyet szeretni fogod! – mondtam neki, és tényleg úgy lett. Persze a közelben van a repülőtér, ez nem olyan rendkívüli esemény, de mégis, akkor nekünk az csodaszámba ment.
• És ezek után két kézzel fogtál hozzá a kert berendezéséhez. Mi maradt, és mi újat ültettél?
– Az öreg, nagy fák kivételével mindent én ültettem. Túlzásba is estem, hiába tudom, hogy a növények gyarapszanak. Zsúfolt a kert. Az a baj, hogy túl nagy az ambícióm. Palántákat veszek, minden kertészboltot ismerek, nekem ez a kikapcsolódás. Rendben, hogy az ember az unokájának ültet diófát, de valamit én is akarok látni. Lehetőleg mindent egyszerre, és most. Jártamban-keltemben, ha megtetszik valami, nem nyugszom, amíg a magját be nem szerzem. Finnországba többször eljutottam ösztöndíjjal, és nem győztem csodálni a csillagfürtöt. Látványos, nagyméretű virág, ami kivadult a kertekből, mutálódott, és mára egész tájakat beborít. Vettem magot, és a ház mellett már nálam is pompázik. Angliában nagyon megtetszett a bükköny, ők édesborsónak hívják, abból is hoztam magokat. Nagyon szeretem a dúsvirágú klemátiszt, a boglárkacserjét, a petúniát, az illatos loncot.
• Rengeteg fajta zöldfűszered van, főzöl is velük?
– Persze, mennek ételbe-italba. Van többféle bazsalikom, menta, édeskömény, kapor, csombor, oregánó, curry, kakukkfű, snidling, zsálya, tárkony, rukkola, jóféle babérfa. A citromfű úgy terjed, hogy lassan a rózsaágyást is eluralja. Nálam a kert főszereplői a rózsák és a fűszerek. Nagyon szeretjük a paradicsomot is, mindig bőven ültetünk. Nyáron a fokhagymás pirítóshoz nincs is finomabb a teraszon érett friss paradicsomnál.
A hölgy kissé bogaras
Itt tartunk, amikor egy tekintélyt parancsoló kék fadongó jelenik meg a színen, és új távlatokat nyit a beszélgetésben.
– Sok állat él a kertben. A sünök bejárnak a konyhába, bemásznak a szekrény alá. Morcos, maguknak való „világon kívüli” lények, de szeretem, hogy jönnek-mennek. Van nyest, baglyok is laktak valamelyik fán. A madarakat egész télen etetjük, él itt rigó, harkály, szarka, rozsdafarkú, vörösbegy, a tengeliceket nem látom, csak a hangjukat hallom. Egyszer a társaságbeli gyerekek békapetéket szedtek. Tudom, hogy védett, de már nem volt mit tenni, elfogadtuk. Hoztam a közeli mocsaras részből vizet nekik, és itt a kertben nevelgettük, de a legtöbbjét elengedtem a békás mocsárba. Hosszú hónapok után végül nagy örömünkre felnőtt egy béka. Búcsúzóul fogta magát, beleugrott a kis kerti fémvályúba, tempózott párat, majd elment. Tájvédelmi körzet van a közelben, remélem, jó helyre lelt. A rovarvilág is fantasztikus itt, szeretem megfigyelni.
• Pedig köztük akadnak „nemszeretem” lények is.
– Biológus az édesapám, és gyerekkoromtól nagy Gerald Durrell-rajongó vagyok. Ez a kert tökéletesen alkalmas az efféle érdeklődés kiélésére. Rengeteg a pók, alaposan kitanultam őket, esszét tudnék írni róluk. Találkoztam farkaspókkal, az valóságos óriás, és láttam gyönyörű darázspókot is. Jóban vagyok a hangyákkal, elnézegetem a rózsabogarakat, dongókat. Vannak szabóméheink a bejáratnál, a téglafal réseiben. Érdekes kis bölcsőket csinálnak: a leveleket föltekerik, abban laknak a gyerekeik, tesznek bele pollent, és lezárják. Lenyűgöző, ahogy ténykednek. Egyetlen baj, hogy a rózsaleveleket kicakkozzák. Vettem nekik méhházat, megpróbálom átköltöztetni őket. A darazsaktól kissé tartok, mert gyerekként megszúrtak. Ezért apukám, ha darázs közelített, kinyújtotta a kezét, hogy rászálljon, és közben elduruzsolta József Attila verssorát: „Jön a darázs, jön, megszagol, dörmög, s a vadrózsára száll”. Így akarta a félelmemet eloszlatni. És tényleg elrepültek a kezéről, nem szúrták meg.
• Érdekes, ahogy a kétféle családi örökség ötvöződik benned. Édesapád biológus, nagyapád, Szabó T. Attila korának egyik legmeghatározóbb nyelvésze volt. Emlékszem, tudományos körökben micsoda tisztelet övezte.
– Édesapám főleg botanikusnak tartja magát. Úgy mondja, azért lett az, mert a sok bölcsész közt gyerekkorában nem kapott választ a kérdéseire a kirándulásokon. Nyelvész édesapja és barátai nem ismerték jól a növényeket. Később ő összefogott Péntek János nyelvész barátjával, és közösen írtak könyveket Erdély növényvilágáról. Kutatóként mindig voltak kísérleti kertjei, és sokat vitt engem is terepre. Erősen megvan bennem mindkét vonzalom. Régen etológus akartam lenni, nem gondoltam, hogy a költészet szakma, akkor főleg élvezet volt még. Végül jól választottam, de a mohó kíváncsiság, amíg élek, jellemezni fog. Nálam mindenből túl sok van, a kertben túl sok a növény, a lakásban túl sok a könyv.
Líra és próza
• Milyen kerteket őriz az emlékezeted?
– Gyermekkorom nyarai a kertben teltek. Anyai nagymamám kolozsvári kertje hasznos volt gyümölcsfákkal, málnával, zöldséggel, tyúkokkal. Nagyon élveztem, kimentem, behoztam a tojást, kihúztam a zöldhagymát és megvacsoráztam. Ott tanultam meg a kertművelés gyakorlati fogásait. Apai nagymamám orvos volt, emellett három fiút nevelt föl. Rajongott a virágokért. Az ő erkélye dús virágözönnel a szépséget jelentette. Már a nagymamákban is munkált az erős kíváncsiság a világra, a természetre.
• Szenvedélyes ember vagy, s a költészet lírai műfaj. Megmozdít benned váratlan érzelmeket egy-egy növény?
– Évről évre próbálok füvesíteni. De az egyszerű gyomos, gyógynövényes ősgyep kitartóbb. Pitypang, lándzsás útifű, cickafark, s köztük a fehér here, a Trifolium repens. Valahányszor ránézek, eszembe jut, édesapám mennyit kutatta, milyen sokat láttam gyerekkoromban! És „utánam jött” a nagymamám eperfája is. Madarak hozhatták, nem tudom honnan érkezett. Sehol nincs a környéken, de itt a sövényből kinőtt az én kedvemért…
• A kert „nyers prózája” pedig a kétkezi munka. Ezt ki végzi?
– Kertész nem jár itt, szeretem magam eldönteni, mit hova ültessek, és szeretném magam gondozni a virágaimat. Ez örök harc az idővel, mert tavaszonként van a Költészet napja, a Könyvfesztivál, és szinte lélegzetet se veszek, jön a Könyvhét, közben fordítok, írok, korrektúrázom. Pedig maga a kert is kitöltené az időmet, ha csak azzal foglalkoznék. Örök lemaradásban vagyok. Gyuri ugyan szokott füvet nyírni, de sajnos egyik fiú se érdeklődik igazán a növények iránt. Ők használják, élvezik, én „csinálom” a kertet – summázza Anna, akinek mosolygós szemén látszik, hogy különösebben nem bánja. Majd derűsen hozzáfűzi:
– Kiskoromban olvastam Szász Imre meséit: Kisanna kertországban, Kisanna erdőországban. Tudtam, hogy „rólam szólnak”. És valóban, én soha nem tudnék unatkozni. Nekem elég egy kert, akárcsak egy tenyérnyi terület, ahol élőlények élnek.
