A dombtetői sorház saroktelkén elvarázsolt kicsi kert bújik meg. A fakerítés a környék vadvirágos rétjeitől elütő délszaki növényzetet rejt. A kapunál menta és levendulabokrok, a gondozott pázsit közepén apró pálmaliget, a sarokban termő gránátalmafa, hatalmas kerámia kaspóban leánderek. A ház mögött vastag törzsű, öreg olajfa, körötte citrusok, bugenvillea, formás rozmaring.
A fedett teraszon ülünk le beszélgetni, gyönyörű mintázatú, kerek lávakőasztal mellé.– Szicíliai jellegzetesség – mutatja be a pompás bútordarabot Éva –, művészi munka, de hihetetlenül erős. A műhelyben azzal ugrattak, hogy a kiválasztott asztallapra ráejtettek egy nehéz betontömböt. A szívem megállt, ők pedig csak nevettek, mert tudták, hogy nem lesz baj.
• Talán nem tévedek, ha a kert itáliai hangulatában Salvo hatását gyanítom. Te milyen kertre vágytál régen? Már ha egyáltalán gondoltál effélére.
– Nem voltam tipikus „kertes házi” gyerek. Bár oda születtem Szarvason, de amikor a szüleim elváltak, anyukámmal emeletes házba költöztünk. Nagymamám szép gyümölcsöszöldséges kertjében azért kapirgáltam eleget, néha még sokallottam is a gyomlálást. Később jól megvoltam Zuglóban, az emeleti lakásban, beértem a szobanövényekkel. Mikor első kisfiunk, Cristiano megszületett, akkor tört ránk a férjemmel a kertmánia. Salvo mindig kertes házban élt, és egészen különleges a viszonya a növényekkel. Amikor odaköltözött hozzám, a szobanövényeim hirtelen látványosan kétarasznyit nőttek. Ez a kert is az ő keze munkája.
Az örökbefogadott olajfa
• Hogy került épp Szentendrére a Szarvasról jött pesti lány és a cefalùi olasz fiú?
– Barátnőmmel egy nyáron elmentünk Szicíliába, ott találkoztam Salvóval. Gyorsan zajlottak az események: az esküvőt férjem szülővárosában tartottuk, és el kellett döntenünk, hol folytassuk a közös életet. Olyan helyet kerestünk, ami mindkettőnknek jó, hogy egyikünknek se kelljen föladnia magát. Gondoltunk a szüleinkre is, és a születendő gyerekekre. Fölmerült az is, hogy „félúton” telepedünk le, az egyik észak-olasz kisvárosban, de nem kaptam volna munkát. Magyarországon viszont adott volt, hogy a fővárosban éltem, dolgoztam, és azt reméltük, hogy itt külföldiként Salvo is talál munkát. Ez nehezen jött össze, elég lassan tudott önállósulni, de ma már egy remek olasz vendéglőt vezet Pest belvárosában.
• És Szentendre?
– A főváros közelében, de mindenképp kisvárosban képzeltük el az életünket. Szerettünk volna a gyerekeinknek is olyan nyugodt, kellemes vidéki környezetet teremteni, amilyenben mi fölnőttünk. Hogy szabadon, biztonságban elmehessenek biciklizni, játszani, hogy egyedül hazajöhessenek az iskolából. Nekem nagyon szép emlékeim vannak, Szarvason fölnőni maga volt a csoda! Pepi gróf, aki az arborétumot alapította, a városba is mesés ligeteket telepített. A Körös-holtág csendes vize, a lenyűgöző mocsárciprusok, a sok park és bicikliút hívott a sétára, kirándulásra. Itt Szentendrén a telek tájolása, a panoráma fogott meg minket. Előttünk a völgy, szemben a Pismány-hegy, csupa zöld mindenfelé.
• A kert sajátos növényvilága tervszerűen, vagy hirtelen föllángolásból született?
– Rengetegszer átalakítottuk a kertet, ez már a sokadik arca. Más a bútorokat tologatja, mi a növényeinket rendezzük át, évenként többször is. A férjem mindig álmodik valamit. Otthon a szüleinek gyönyörű mediterrán kertje van. Amikor ideköltöztünk, azt mondta, itt is olyat akar. Itt, a hegytetőn, az örök széljárásban – hüledeztem –, ahol egyedül az erdei fenyő bírná ki a telet? De ő nagyon vágyott rá. A pálmafa meglepetésszerűen érkezett: egyszer elvittem a gyerekeket anyukámhoz, és mire hazaértem, már itt állt. Hetekig nevettem, ha ránéztem: hogy kerül az udvarra pálma? Kissé tájidegen. Azóta gyarapodott a számuk. A gránátalmafa Olaszországból jött, az olajfa örökbefogadott növény. Salvo egy ismerős étterem előtt kirakva találta. Bement, érdeklődött, azt mondták, elegük van a sok macerából, a teleltetésből, vigye el, ha kell neki. Elhozta, darus kocsival emelték be. A szép öreg törzs fele már elhalt – ott egynyáriakkal takartam –, de szerencsére él a fa, és legyökerezett. „Mágikus” algás folyadékommal szoktam permetezni, hátha valami csoda folytán föléled a pusztuló rész. Salvo a nagyméretű növényeket szereti. Mikor a leánderbokrot meglátta a virágosnál Szentendrén, megkérdezte, mennyiért adják. Azt ingyen adják – volt a válasz –, csak vigye már el ezt a hatalmas edényt, mert nem bírják a kibe hurcolását. Tömör, kőszerű kerámia, borzasztó nehéz.
Négykézláb a gyomok ellen
• Hogyan vészelik át a telet a boldogabb klímához szokott jövevények?
– Télen borzasztóan néz ki a kert, a növények betekerve valamiféle speciális fényáteresztő geotextillel, náddal, „lezacskózva” a tetejük – ehhez szakember segítségét kérjük. De vannak, amiket kénytelenek vagyunk elvinni teleltetni. Nem egyszerű a mozgatásuk, teherautóval, raklapemelő békával jönnek értük.
• Ennyi áldozatot tényleg csak a nagy szerelem ér meg.
– Megértem, hogy aki 2200 kilométerre szakad a szülőföldjétől, annak milyen fontos, hogy hazai hangulattal, emlékekkel vegye magát körül. Ezért örülök az éttermének is. Egyébként nekem is van „hazaim”: Szarvason, az arborétumban vettem a kis japán loncot, ami azóta szépen megnőtt.
• A bejáratnál az apró veteményes női kezeket sejtet.
– Ez az egyetlen terület, amit nem hagytam, hogy a férjem növénymániája szerint valósuljon meg. A menta és a levendula mellé paradicsom és mángold került. Az epret egyik ismerősünk ültette, a gyerekek pedig szívesen szedegették. Nagyobb veteményessel nem próbálkozom, mert nyaranta keveset vagyok itthon. Amikor épp nem tévézek, elutazunk Szicíliába, a családhoz.
• Befogadtak, könnyen szót értesz velük?
– Nagyon helyesek, jó fejek. És annyira segítőkészek, hogy a nyelvtanilag tökéletlen olasz beszédemet eleinte nem is javították, inkább ők is úgy, leegyszerűsítve szóltak hozzám. Egyszer apósom meghallotta, nagyot nevetett, és mondta, hogy azért ezt nem kellene. Azóta anyósom és sógornőm is „normál” olasz nyelven beszél velem. A sógornőm egyébként restaurátornak tanult az egyetemen, fantasztikusan fest, barkácsol, most épp egy kertészeti áruházban dolgozik.
• Te is ügyes kezű vagy?
– Szeretem használni a kezem. A kerítésfestés például kifejezetten jólesik, kikapcsol. A gazokat is szálanként, kézzel szoktam kicsipegetni.
• Látszik is a gyepen az eredmény.
– Pedig az nagy harc volt, évekig küzdöttünk vele. Bármilyen tökéletes fűmagot vetettünk, együtt nőtt ki a gazzal. A völgyből a szél behozza a gyommagvakat. Elkeseredtünk, gyomirtóztuk az egész kertet. Öntözőrendszert építettünk, a gyepet újravetettük, méghozzá ősszel, hogy tökéletes legyen. Tavasszal lestük: kinőtt és újra csupa gaz lett. Nem adtuk föl, addig álltunk itt négykézláb, és szedegettük a gyomokat, amíg végül csak megerősödött a fű. Akadnak persze foltok, ahol a gyerekek legyalulják, amíg szaladgálnak, de ez természetes.
• Most épp nagy a csend, egyedül vagy itthon, de a labdák, az ugrálóasztal, a játékok mutatják, hogy zajlik az élet a kertben.
– Cris és Marco anyunál van, tényleg szokatlan a csend. Szerencsére jó szomszédaink vannak, összejárunk, a gyerekeink is együtt játszanak. Vidám kerti grillezéseket, sütögetéseket csapunk.
Mesélő bokrok
– Nemrég meglátogattuk a gyerekkori barátnőmet Szarvason. Szép házat építettek a férjével, és csodálatos kertet. Mi is elábrándoztunk, hogy talán egyszer nekünk is lesz egy önálló, nagy kertünk. De addig is örülünk ennek, szeretünk itt élni. Salvo mindig más kertésszel állított haza lelkesen, aztán kiábrándult belőlük, és újrakezdte. Mindegyik jó volt valamiben: egyik a gyephez értett, a másik a mediterrán növényekhez, vagy a metszéshez, de olyannal, akire az egész kertet rábízhattuk volna, sokáig nem hozott össze a sors. Az „igazit” én találtam meg, méghozzá a Családbarát című műsorban, ahol dolgozom. Olyan meggyőzően beszélt, hogy megkérdeztem, ránézne-e a kertünkre. Azóta ő és a férje segítenek.
• Ez a kis kert tele van történetekkel, ha rátekintesz a virágokra, mesélnek. Melyik a legkedvesebb?
– A bugenvilleába első látásra beleszerettem, azt én akartam. Bár tudom, hogy sosem lesz olyan hatalmas és gyönyörű, mint anyósomnál, ahol elágazik a fás törzs, és a kapu fölött boltívben befutja, csodás virágokkal borítja a falakat, de azért nevelgetem jó szívvel. A berkenyénk is a szicíliai kerthez kötődik. Volt ott egy dús, öreg tujaszerű sövény, 22 tőből állt. Egyszer megbetegedett a közepe tájt. A szakember azt mondta, az egész sor beteg lesz, mindet ki kell vágni. Azon a nyáron hosszabb ideig lenn voltunk, mindannyian szerszámot fogtunk, és nekiestünk: körbecsákányoztuk a megfásodott töveket, kiszedtük a tönköket, még a szomszéd is besegített láncfűrésszel. Iszonyú munka volt, napokig tartott, némi balesettel – egy lábkörmöm is bánta –, de végül sikerült kitisztítani, és felkapálni az egész területet. A befejezés már könnyű volt: szétnéztünk, mit ültessünk a helyére, aztán megvettük a berkenyét. Abból is éppen 22 tövet, és elültettük. Aztán itthon ennek a nagy munkának az emlékére mi is ugyanolyan berkenyét ültettünk a ház mögötti kerítés mellé. Ha kiülünk a teraszra, eszünkbe juttatja azt a kalandos nyarat a közös családi „kert-csatával”.