0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Tenyérnyi Itália

Novodomszky Éva az egyik legnépszerűbb fiatal tévés. a képernyő nem csal, Éva „civilben” is talpraesett, kedves és jó humorú. Szentendrén él szicíliai férjével, Salvóval, és két szép kisfiukkal. otthonuk, kertjük a család kalandos történetének hű krónikása: messziről jött mediterrán növények és emlékek népesítik be.

A dombtetői sorház sa­roktelkén elvarázsolt kicsi kert bújik meg. A fakerítés a környék vadvirágos rétjeitől el­ütő délszaki növény­zetet rejt. A kapunál menta­ és levendulabokrok, a gondozott pázsit közepén apró pálmaliget, a sarok­ban termő gránátalmafa, hatalmas kerá­mia kaspóban leánderek. A ház mögött vastag törzsű, öreg olajfa, körötte citrusok, bugenvillea, formás rozmaring.
A fedett teraszon ülünk le beszélgetni, gyö­nyörű mintázatú, kerek lávakőasztal mellé.– Szicíliai jellegzetesség – mutatja be a pompás bútordarabot Éva –, művészi munka, de hihetetlenül erős. A műhelyben azzal ugrattak, hogy a kiválasztott asztal­lapra ráejtettek egy nehéz betontömböt. A szívem megállt, ők pedig csak nevettek, mert tudták, hogy nem lesz baj.
• Talán nem tévedek, ha a kert itáliai han­gulatában Salvo hatását gyanítom. Te mi­lyen kertre vágytál régen? Már ha egyálta­lán gondoltál effélére.
– Nem voltam tipikus „kertes házi” gyerek. Bár oda születtem Szarvason, de amikor a szüleim elváltak, anyukámmal emeletes házba költöztünk. Nagymamám szép gyü­mölcsös­zöldséges kertjében azért kapir­gáltam eleget, néha még sokallottam is a gyomlálást. Később jól megvoltam Zugló­ban, az emeleti lakásban, beértem a szo­banövényekkel. Mikor első kisfiunk, Cris­tiano megszületett, akkor tört ránk a fér­jemmel a kertmánia. Salvo mindig kertes házban élt, és egészen különleges a vi­szonya a növényekkel. Amikor odaköltö­zött hozzám, a szobanövényeim hirtelen látványosan kétarasznyit nőttek. Ez a kert is az ő keze munkája.

Az örökbefogadott olajfa

• Hogy került épp Szentendrére a Szar­vasról jött pesti lány és a cefalùi olasz fiú?
– Barátnőmmel egy nyáron elmentünk Szi­cíliába, ott találkoztam Salvóval. Gyorsan zajlottak az események: az esküvőt férjem szülővárosában tartottuk, és el kellett döntenünk, hol folytassuk a közös életet. Olyan helyet kerestünk, ami mindkettőnk­nek jó, hogy egyikünknek se kelljen fölad­nia magát. Gondoltunk a szüleinkre is, és a születendő gyerekekre. Fölmerült az is, hogy „félúton” telepedünk le, az egyik észak-­olasz kisvárosban, de nem kaptam volna munkát. Magyarországon viszont adott volt, hogy a fővárosban éltem, dol­goztam, és azt reméltük, hogy itt külföldi­ként Salvo is talál munkát. Ez nehezen jött össze, elég lassan tudott önállósulni, de ma már egy remek olasz vendéglőt vezet Pest belvárosában.
• És Szentendre?
– A főváros közelében, de mindenképp kis­városban képzeltük el az életünket. Szeret­tünk volna a gyerekeinknek is olyan nyu­godt, kellemes vidéki környezetet teremte­ni, amilyenben mi fölnőttünk. Hogy szaba­don, biztonságban elmehessenek bicikliz­ni, játszani, hogy egyedül hazajöhessenek az iskolából. Nekem nagyon szép emléke­im vannak, Szarvason fölnőni maga volt a csoda! Pepi gróf, aki az arborétumot alapí­totta, a városba is mesés ligeteket telepí­tett. A Körös-­holtág csendes vize, a lenyű­göző mocsárciprusok, a sok park és bicik­liút hívott a sétára, kirándulásra. Itt Szent­endrén a telek tájolása, a panoráma fogott meg minket. Előttünk a völgy, szemben a Pismány-hegy, csupa zöld mindenfelé.
• A kert sajátos növényvilága tervszerűen, vagy hirtelen föllángolásból született?
– Rengetegszer átalakítottuk a kertet, ez már a sokadik arca. Más a bútorokat tolo­gatja, mi a növényeinket rendezzük át, évenként többször is. A férjem mindig ál­modik valamit. Otthon a szüleinek gyönyö­rű mediterrán kertje van. Amikor ideköltöz­tünk, azt mondta, itt is olyat akar. Itt, a hegytetőn, az örök széljárásban – hüledez­tem –, ahol egyedül az erdei fenyő bírná ki a telet? De ő nagyon vágyott rá. A pálmafa meglepetésszerűen érkezett: egyszer elvit­tem a gyerekeket anyukámhoz, és mire ha­zaértem, már itt állt. Hetekig nevettem, ha ránéztem: hogy kerül az udvarra pálma? Kissé tájidegen. Azóta gyarapodott a szá­muk. A gránátalmafa Olaszországból jött, az olajfa örökbefogadott növény. Salvo egy ismerős étterem előtt kirakva találta. Bement, érdeklődött, azt mondták, elegük van a sok macerából, a teleltetésből, vigye el, ha kell neki. Elhozta, darus kocsival emelték be. A szép öreg törzs fele már el­halt – ott egynyáriakkal takartam –, de sze­rencsére él a fa, és legyökerezett. „Mági­kus” algás folyadékommal szoktam per­metezni, hátha valami csoda folytán föl­éled a pusztuló rész. Salvo a nagyméretű növényeket szereti. Mikor a leánderbokrot meglátta a virágosnál Szentendrén, meg­kérdezte, mennyiért adják. Azt ingyen ad­ják – volt a válasz –, csak vigye már el ezt a hatalmas edényt, mert nem bírják a ki­be hurcolását. Tömör, kőszerű kerámia, bor­zasztó nehéz.

Négykézláb a gyomok ellen

• Hogyan vészelik át a telet a boldogabb klímához szokott jövevények?
– Télen borzasztóan néz ki a kert, a növé­nyek betekerve valamiféle speciális fény­áteresztő geotextillel, náddal, „lezacskóz­va” a tetejük – ehhez szakember segítsé­gét kérjük. De vannak, amiket kénytelenek vagyunk elvinni teleltetni. Nem egyszerű a mozgatásuk, teherautóval, raklapemelő békával jönnek értük.
• Ennyi áldozatot tényleg csak a nagy szerelem ér meg.
– Megértem, hogy aki 2200 kilométerre szakad a szülőföldjétől, annak milyen fon­tos, hogy hazai hangulattal, emlékekkel vegye magát körül. Ezért örülök az étter­mének is. Egyébként nekem is van „hazaim”: Szarvason, az arborétumban vettem a kis japán loncot, ami azóta szé­pen megnőtt.
• A bejáratnál az apró veteményes női ke­zeket sejtet.
– Ez az egyetlen terület, amit nem hagy­tam, hogy a férjem növénymániája szerint valósuljon meg. A menta és a levendula mellé paradicsom és mángold került. Az epret egyik ismerősünk ültette, a gyerekek pedig szívesen szedegették. Nagyobb ve­teményessel nem próbálkozom, mert nya­ranta keveset vagyok itthon. Amikor épp nem tévézek, elutazunk Szicíliába, a csa­ládhoz.
• Befogadtak, könnyen szót értesz velük?
– Nagyon helyesek, jó fejek. És annyira segítőkészek, hogy a nyelvtanilag tökéletlen olasz beszédemet eleinte nem is javí­tották, inkább ők is úgy, leegyszerűsítve szóltak hozzám. Egyszer apósom meghal­lotta, nagyot nevetett, és mondta, hogy azért ezt nem kellene. Azóta anyósom és sógornőm is „normál” olasz nyelven be­szél velem. A sógornőm egyébként resta­urátornak tanult az egyetemen, fantaszti­kusan fest, barkácsol, most épp egy ker­tészeti áruházban dolgozik.
• Te is ügyes kezű vagy?
– Szeretem használni a kezem. A kerítés­festés például kifejezetten jólesik, kikap­csol. A gazokat is szálanként, kézzel szok­tam kicsipegetni.
• Látszik is a gyepen az eredmény.
– Pedig az nagy harc volt, évekig küzdöt­tünk vele. Bármilyen tökéletes fűmagot ve­tettünk, együtt nőtt ki a gazzal. A völgyből a szél behozza a gyommagvakat. Elkese­redtünk, gyomirtóztuk az egész kertet. Ön­tözőrendszert építettünk, a gyepet újrave­tettük, méghozzá ősszel, hogy tökéletes le­gyen. Tavasszal lestük: kinőtt és újra csupa gaz lett. Nem adtuk föl, addig álltunk itt négykézláb, és szedegettük a gyomokat, amíg végül csak megerősödött a fű. Akad­nak persze foltok, ahol a gyerekek legyalul­ják, amíg szaladgálnak, de ez természetes.
• Most épp nagy a csend, egyedül vagy itthon, de a labdák, az ugrálóasztal, a játékok mutatják, hogy zajlik az élet a kertben.
– Cris és Marco anyunál van, tényleg szo­katlan a csend. Szerencsére jó szom­szédaink vannak, összejárunk, a gyereke­ink is együtt játszanak. Vidám kerti grille­zéseket, sütögetéseket csapunk.

Mesélő bokrok

– Nemrég meglátogattuk a gyerekkori ba­rátnőmet Szarvason. Szép házat építettek a férjével, és csodálatos kertet. Mi is eláb­rándoztunk, hogy talán egyszer nekünk is lesz egy önálló, nagy kertünk. De addig is örülünk ennek, szeretünk itt élni. Salvo mindig más kertésszel állított haza lelke­sen, aztán kiábrándult belőlük, és újra­kezdte. Mindegyik jó volt valamiben: egyik a gyephez értett, a másik a mediterrán nö­vényekhez, vagy a metszéshez, de olyan­nal, akire az egész kertet rábízhattuk vol­na, sokáig nem hozott össze a sors. Az „igazit” én találtam meg, méghozzá a Család­barát című műsorban, ahol dolgo­zom. Olyan meggyőzően beszélt, hogy megkérdeztem, ránézne-­e a kertünkre. Azóta ő és a férje segítenek.
• Ez a kis kert tele van történetekkel, ha rátekintesz a virágokra, mesélnek. Melyik a legkedvesebb?
– A bugenvilleába első látásra beleszeret­tem, azt én akartam. Bár tudom, hogy so­sem lesz olyan hatalmas és gyönyörű, mint anyósomnál, ahol elágazik a fás törzs, és a kapu fölött boltívben befutja, csodás vi­rágokkal borítja a falakat, de azért nevel­getem jó szívvel. A berkenyénk is a szicí­liai kerthez kötődik. Volt ott egy dús, öreg tujaszerű sövény, 22 tőből állt. Egyszer megbetegedett a közepe tájt. A szakem­ber azt mondta, az egész sor beteg lesz, mindet ki kell vágni. Azon a nyáron hos­szabb ideig lenn voltunk, mindannyian szerszámot fogtunk, és nekiestünk: kör­becsákányoztuk a megfásodott töveket, kiszedtük a tönköket, még a szomszéd is besegített láncfűrésszel. Iszonyú munka volt, napokig tartott, némi balesettel – egy lábkörmöm is bánta –, de végül sikerült ki­tisztítani, és felkapálni az egész területet. A befejezés már könnyű volt: szétnéztünk, mit ültessünk a helyére, aztán megvettük a berkenyét. Abból is éppen 22 tövet, és elültettük. Aztán itthon ennek a nagy mun­kának az emlékére mi is ugyanolyan ber­kenyét ültettünk a ház mögötti kerítés mel­lé. Ha kiülünk a teraszra, eszünkbe juttatja azt a kalandos nyarat a közös családi „kert­-csatával”.

Forrás: