Néhány percre a forgalmas közlekedési csomóponttól csöndes, árnyas utcában találjuk a mű-vészpár otthonát. Százados fák lombja borul a kapu fölé, a ház mögött valósággal elrejtő-zik a meglepetésekkel teli kicsi kert. Termő banánfával, szőlővel és angyaltrombitával, csodás hosszú, boltíves pincével. A háziak
lelkesen kísérnek körbe, és mutatják új büszkeségeiket.
• Tudtam, hogy kertes gazdák vagytok, de azt nem sejtettem, hogy ennyire friss az élmény. Hogy zajlott a „honfoglalás”?
– 2013 karácsonyán érkeztünk, és jóformán mindent örököltünk itt. Még Okit is, a szelíd tacskó-vizsla keveréket. Tavasszal aztán nekiláttunk megismerkedni a növényekkel. A legérdekesebb a banánfa, ami szerencsésen áttelelt a takarásban. Szépen virágba borult, még termést is hozott, bár elég piciket – mondja Artúr, aki szorgalmasan fényképezte a pesti kertben szokatlan gyümölcstermést. – Sikerült az igen kopár füvet is kizöldíteni. Szerettem volna szép gyepet, trágyáztam, szellőztettem, bőségesen locsoltam. Büszke vagyok, hogy ilyen dús lett. Igaz, a nyírás most épp elmaradt, mert nem voltunk itthon. A szőlő-vel viszont megjártam, amikor kérdeztem az e lőző tulajdonost, hogy mi a teendő vele, csak annyit válaszolt: figyelni kell nagyon – ebben maradtunk. Hát én egyik kezemmel jót, a másikkal rosszat csináltam; locsoltam, de permetezni is kellett volna. Hajnalban a pára megült mindent, jött a nappali meleg, ami tönkretette a szőlőt. Állítólag betegségekre érzékeny fajta a Pannónia kincse.Talán majd jövőre sikerül.
Virágmagok a déditől
Üldögélünk a nagy kerti asztal körül a nyárutói békés napsütésben. Szemben Tünde, Artúr és Rebeka, lábuknál Oki nyújtózik hű-ségesen. Csak a nagyfiú, Tamás hiányzik, ő még a Balatonnál maradt a barátaival. A csöndben madárdal zendül, szitakötő röpdös – talán a felfújható medence vize csábította ide. Köröttünk tarka virágok.
• Az embernek igazán attól nő a szívéhez a kert, ha maga is ültet bele.
– A lugas egyik felén illatos lonc futott, a másik oldalára már mi ültettük a párját – mutatja Tünde. – Reméljük, hogy megerősödik az is, és egyszer majd szépen összeérnek. Ezek a sárga virágok pedig, amelyiket mi napvirágnak hívunk, azért olyan kedvesek, mert még a dédikétől vannak a magjai. A Balatonról, a litéri házuk kertjéből került az édesanyámékhoz Tatabányára, ahol én is felnőttem. És most, hogy lett saját kertünk, ide is hoztam a magokból. Lelkileg fontos nekem ez a családi örökség.
• Lesz, aki folytatja a hagyományt?
– Remélem, hiszen a sok színes kukacvirágot, büdöskét, futómuskátlit együtt ültettük Rebussal. Ő is szereti a virágokat – öleli magához a lányát Tünde.
• És a bátyja?
– Néha őt is rá lehet venni erre-arra – nevetnek a szülők. – Például a kisházon ő nyírta le a tetősövényt, ami nem akármilyen teljesítmény. Gyakorolhatta kedvenc sportját, a falmászást!
• Mire szolgál a kert végében álló házikó?
– A korábbi lakó dobos, az ő hangstúdiója volt. Most ez a „titkos szoba”. Egyelőre garázs is, raktár is, hiszen az előző lakásunkból 280 ládával érkeztünk. Onnan nyílik a pince is, ami egészen fantasztikus, azt látni kell!
Trisztán és izolda
Belépve a titkos szobába, kedves családi emlék kerül elő: a „nagy fotó”. Tündét és Artúrt örökíti meg azon a legendás ’96-os vígszínházi előadáson, ahol a két fiatal Trisztán és Izolda szerepében annak idején egymásba szeretett.
– A Ráday utcában tágas nagypolgári lakásunk volt, festményekkel, méretes fényképekkel a falon. Ott sok minden elfért, ez az otthonunk viszont egy kis ékszerdoboz, itt kevesebb tárgy fér el. Még keressük a helyüket, de nem kapkodunk, van idő, ha Isten is úgy akarja, itt fogunk megöregedni. Nem kell ennél nagyobb ház, se nagyobb kert, nem is győznénk munkával.
Ebbe a kicsi kertbe boldogság nekünk kijönni – súgja Tünde, olyan bár sonymeleg hangon, ami a szavaknál is többet mond.
Utóbb megnézzük a pincét is, tényleg elvarázsolt hely. Hosszú, boltíves járata teljes egészében körbetéglázva. Föntről, akár a kristályos cseppkövek: növényi gyökerek lógnak.
– A pincerendszer egyidős a teleppel, gondosan megépítették. Még nem tudjuk, mire használjuk, de nagyon tetszik.
• Remek bulikat lehetne benne csapni a barátokkal.
– Azt is kérdezték már, miért nem termesztünk itt gombát. De ilyesmit el se tudok képzelni, mert mi nagy kirándulók, erdőjáró gombászok vagyunk. Gombát találni nagy kaland!
• Így igaz. Viszont ilyen szép, öreg bélyeges téglákat lelni is öröm. Ódon hangulatot adnak.
– Benn a lakóházban is annyi az apró rejtett finomság! Régi cserepekből rakták le a padlót, alatta pedig a modern padlófű-tés. Szép a ház, és hihetetlen célszerűn tervezték, gépészetileg is tökéletes. Érezhetően a szívüket adták bele a felújításba az elődeink. Pedig védett, műemléki együttes lévén még arra is ügyelni kellett, hogy a ház külső képe ne változzon. Wekerlén minden szabályozott, meg kell őrizni az épületek eredeti stílusát, de még a kerítések színe, jellege is kötött.
• Rangos helynek számított mindig. Az a hír járja, hogy most is szinte csak „kihalásos alapon” lehet beköltözni ide. Nektek hogy sikerült?
– Erről Artúr tud mesélni, mert ő találta. Én éppen Spanyolországban voltam El Caminón. Amíg én 33 nap alatt végiggyalogoltam 900 kilométert, ő itthon megszervezte a házvásárlást.
Mesevilág
• Úgy tűnik, ebben a családban nem kell meglepődni semmin, annyi meglepő dolog történik. Amíg Tünde a világ másik csücskében zarándokolt, Pesten is csoda történt: „égből pottyant” egy ház…
– 
Azért ennek voltak előzményei – nyugtat meg Artúr –, mindig vágytam kertre. 16 évet éltünk a belvárosban, közben arra gondoltam, jó volna legalább egy tetőterasz, ami zöld, ahová kimehetünk. Többször nekibuzdultunk, keresgéltünk, kis híján kölcsönt vettünk fel, de szerencsére nem jött össze a vétel. Ez a környék viszont régóta vonzott, a közelben volt egy stúdió, főiskolás koromban odajártam
szinkronizálni. Feltűnt, hogy arrafelé nagy emeletes házakat látni, erre meg minden zöld és emberléptékű. Kíváncsiságból elindultam ide, és úgy éreztem, mintha mesevilágba csöppennék. Később is el-eljöttem sétálni, egy ideje viszont tudatosan vadásztam a hirdetéseket Wekerlén. Szerencsénk volt, a gyerekekkel néztük meg, és azonnal beleszerettünk. Beszélgettem olyan szomszéddal, aki már többször elköltözött innen, de mindig visszajött lakni.
Annyira jó itt, hogy emlékszem, még a foci-vébét se volt kedvem bemenni nézni, csak üldögéltem a kertben. Valami ősi gyökere lehet ennek.
• Csalóka a kert, mert nem tűnik nagynak, de a fakerítések között a sövénytől a parasztvirágig, a banántól a szőlőig, a mályvától a veteményesig mindenféle elfér.
– 120 négyzetméter. Zsebkendőnyi terület, de megdöbbentő módon mindig van benne valami foglalkoznivaló. Most épp azt tervezem, hogy kiveszem a tujákat, ültetek egy szép fát, és készítek a veteménynek magas ágyást. Nagyon bevált a konyhakerti kísérletünk. Kedvencem az apró sárga paradicsom, azt én ültettem
magról.
– Bőven termett a mini veteményesben paprika, paradicsom, uborka, volt patiszszon, zeller, petrezselyem, saláta – sorolja Tünde. – A sárgarépát nem volt szívünk kiegyelni, hadd nőjön. Csak húztuk ki a földből a pici répákat, megmostuk, úgy ettük, nagyon finom a saját termés. És micsoda öröm volt az első eprünket kóstolni!
Nyáron kinn élünk a szabadban, együtt ebédelünk, vacsorázunk a teraszon. Jó dolog a kert, és nagy távlatok vannak még benne.
Sziget az időben
• Világlátott emberként melyik természeti táj emlékét őrzitek a legmélyebben?
– Jó tíz éve Afrikában, Bissau-Guineában meglátogattam az apámat, Tünde is elkísért. Különös érzés volt találkozni a tizenkét testvéremmel és apámmal, aki diákkora óta nem felejtett el magyarul. Összejöttek megköszönteni az elsőszülött fiút, kecskét vágtak a tiszteletemre. A táj is rendkívüli volt. Egzotikus az egész természet. Hatalmas banánfák, gekkók, kaméleonok, óriási denevérek. Az óceánparthoz menet átkeltünk egy őserdőn: liánok, többméteres termeszvárak, majmocskák. Vörös a föld, minden vöröses, meleg árnyalatok uralkodnak.
• Tünde, Vígszínház, Nemzeti, Bárka, szinkron, film – sokszínű szakmai aktivitás kísérte a pályátokat. Ma is olyan mozgalmas a munka, hogy jólesik hazajönni, becsukódni?
– Szabadúszók vagyunk, de szeretünk jó közösségben dolgozni. Most épp a Játékszínben próbálok a Vidám kísértetben, és Enyedi Ildikó új filmjét forgatjuk. Artúr Miskolcon próbál, a Robin Hood-bemutatóra
készülnek. Úgy érzékelem, körülöttünk mindenütt, így a szakmában is felpörgött az idő, régen elmélyültebb munka folyt. Amennyire tudunk, ebben a felgyorsult világban próbálunk kis szigeteket teremteni, megállítani az időt, és a saját ritmusunkban létezni, mert ez nagyon fontos. Az elbújós, szeparált kertünk kiváló színhely hozzá.
