Hűvösvölgyi Ildikó színművész Buda egyik legszebb helyén, a Látó-hegyen él családjával. Társasházi otthonát a csodás panoráma és az erdő közelsége miatt szereti, ám igazi kertjüknek szentendrei kis nyaralójukat tekinti. A Petyina-dombtetőn álló kertet férje, Kisfaludy András dokumentumfilm-rendező szüleitől kapták, a kedves emlékekkel együtt.
Magunk mögött hagytuk a várost. A Kankalin utca meredek kaptatóján apró gyíkok sütkéreznek, vadvirágok tarkállanak. Csend és béke honol a nyaralóházak között. Errefelé sok a zöld, ahogy Hűvösvölgyi Ildikóék portáján is. A kaputól hosszú szőlőlugas vezet a házig, két oldalán nyírt, füves tisztás. Az épület mögött sűrű lombok, közöttük fölsejlik a mélyben a Duna távoli szalagja. A kertet nagyra nőtt cserjesor övezi. A bejáratnál öreg almafa posztol, elszáradt törzsét befutotta a borostyán, égre meredő tar ágaira kivadult szőlő kúszott. Akár a múló idő emlékműve. Ildikó viszont csupa élet és lendület. Megmutat minden zegzugot, elmesél minden kerti legendát.
– Falusi lány vagyok, Őr szent miklóson születtem, amit ma Őrbottyánnak hívnak. Mamám tanítónő volt, mindenki kedvelt Kató nénije, édesapám pedig gyönyörűen hegedült, tőlük örököltem a színpadi készségeket. A föld szeretete is gyerekkori élményem, volt szép szőlőnk, gyümölcsösünk, veteményünk, szüleim disznót tartottak. Ígykapcsolatos. Máig élvezem, hogy mezítláb járhatok a kertben, s a szőlőlugas gondozása se munka, inkább öröm nekem. A kertet András szüleinek köszönhetjük. Apósom, Kisfaludy Lajos vegyészmérnök, állami díjas gyógyszerkutató volt, nevéhez fűződik többek között a Seduxen és a Cavinton. Ezek sikeréből vette a telket, s a rozoga kis ház helyére terveztette a mostanit, amit átgondoltan be is rendezett. A gyerekeinek, unokáinak szánta. Meglepetés volt, nem szólt senkinek, de amikor elkészült, meghívta a családot. Sose felejtem el, akkor itt a teraszon mondtam el neki az örömhírt, hogy Nóra lányunk után jön a régóta várt második gyermekünk. Sajnos Zsófi születését már nem érhette meg.
A kert élete
• Milyen volt itt akkoriban az élet, milyen arcát mutatta kert?
– Nem sokban különbözött a maitól. Persze a friss épület körül akkor ültetgette anyósom a sövényt: a tűztövis, a mályva, a tuja azóta a magasba szökött. Apósom maga ültette kedves tulipánfáját. Megvolt a szőlőlugas, és itt egy csodás hatalmas cseresznyefa, nagy szemű, édes gyümölcsöket termett. A ribizli, a két egresbokor a gyerekek kedvence volt. De sok egresszószt főztem! Az öreg diófa hosszú esztendőkig ellátta a családot, csakúgy, mint az apró, de ízletes almát adó fa. Utolsó néhány szem termését tavaly szedtük le, aztán vége lett. El-elgondolkodom, hogy lám, a kertnek is van élete, hasonló, mint az emberé. Múlik az időben. A szőlő már kopottas, több gyümölcsfa kihalt, már ez sincs, az sincs. És mégis van, mert bennünk van! Látom az apukámat, ahogy görögdinnyét eszik, az anyósomat, ahogy szedi az acatolóval a gyomokat, apósomat az unokái között. Anyukám 88 éves, és nem jöhet, de mégis itt tudom magam mellett karnyújtásnyira, amint szenvedélyesen kacsolgat a lugasban. Minden mozdulatukra emlékszem, őrzi őket a kert.
• Az ember általában szereti önmaga ízlésére formálni a környezetét. A saját kezetek nyomát mi mutatja?
– Mi jórészt inkább megbecsültük, fölnevelgettük az örökölt növényeket. De például a kis sziklakertet a gyerekek építették, ők görgették haza egyenként a köveket, aztán szépen benépesítették apró kövirózsákkal, pozsgásokkal. A dús lila akác a bejáratnál a mi régi vágyunk volt. Évekig jártunk nyaralni 
Olaszországba, Sabbiadoróba. Ott csodáltuk meg a pompás kúszónövényeket, amik szinte elborítottak minden teraszt, falat, beugrót. Lecsíptünk belőlük hajtásokat, hazahoztuk és próbáltuk meghonosítani őket, de nem maradtak meg.
• A mediterrán napsütést, a tengeri levegőt nem sikerült velük hozni…
– Alighanem ezt hiányolhatták. Végül itthon vásároltunk lilaakácot (Wisteriát), az aztán bevált. Tavasszal gyönyörű, mikor lombot hajt, kivirágzik. A tavasz egyébként is vadregényes nálunk. Mire először kijutunk, derékig ér a fű, és dzsungellé válik a szétfutott szőlő. Alig tudunk bejönni a kapun, előbb „ki kell bontani” az utat. András kaszával, én a kacsoló késsel tisztogatom a terepet. Szeretek bíbelődni vele, élmény látni, ahogy lassan kitisztul, kezd kertformát ölteni.
Megszólalnak a versek
• A nyár a szabadság, a jókedv, a baráti látogatások évada is.
– Meg a nagy sütés-főzéseké! Szívesen meghívjuk a társulatot egy-egy jó előadás alkalmából. Magam inkább az egyszerű, gyors ételek híve vagyok, az uram viszont a főzésben is „rendez”. Keveri a fűszereket, saját fantáziája szerint alkot mindig valami újat. Ahogy a filmjei készültek sorban, úgy jöttek a vendégei is. Mikor az öreglegényekkel, a hajdani Ludovika akadémistákkal forgatott, akkor 90 éves tisztes öregurak bográcsoltak nálunk. De járt erre a tenisztársaság is, és évekig csináltunk „utcabált”. Az egész Kankalin utca zsongott, halászlét főztünk, sütögettünk, grilleztünk együtt, csak a házi süteményt meg a székeket hozták „piknik” alapon.
• Különös hangulatot kölcsönöz a kertnek a méltóságteljes nagy folyó, amit már-már eltakarnak a fák, mégis hírt ad magáról.
– Nincs annál szebb, mint amikor az alkonyodó csöndben, madárdal és tücsökciripelés közt felszűrődnek a Dunáról a távoli hangok. Minden letisztul, elmélyül. Az ember közel kerül a természethez, az Istenhez. Reményik Sándor írásaiból összeállított estemet itt tanultam meg a teraszon, és ebben a finom természeti háttérben szinte megszólaltak a versek. Nagyon szeretek itt lenni. Régebben voltak olyan szerencsés nyarak, amiket végig kinn tudtam tölteni. Amint befejeződött az idény a Madách Színházban, jöttem, és őszig Pest felé se néztem.
A földhöz jövök vissza
• Szentendrének is erős kulturális kisugárzása van, rangos művészeti hagyományokkal, pezsgő szellemi élettel. Ez nem vonzott?
– Érdekes, hogy épp harminc éve itt Szentendrén énekeltem Médit a Három a kislányban. Olyan tüneményes kollégákkal, mint Csákányi László, Fónay Mártika, Rátonyi Róbert. Óriási közönségsiker volt, és megkaptam Szentendre város díját az alakításért. Jól kezdődött tehát a „közös élet”, ennek ellenére én ide pihenni, kicsit bezárkózni jövök. A földhöz jövök vissza, a természetbe feledkezni, és élvezem, hogy itt nem kell öltözni, festeni magam. És bár az utóbbi években már volt néhány fellépésem az Acélmagnóliákban, meg a Női furcsa párban, és nyitottam meg kiállítást is, – azért én szeretem ezt külön választani. Inkább András vesz részt a helyi művészeti forgatagban. Ő valaha festőként kezdte, Bernáth Aurél növendéke volt, majd a legendás Kex együttesben dobolt, mielőtt filmezni kezdett. Neki tényleg sok művészbarátja él itt. Néha leszalad reggel valamiért a városba, és csak délután ér haza, mert annyi kedves ismerőssel találkozik.
Aranyágon ül a sármány
A sok vidám történetből kiderül, hogy Ildikó sincs híján barátoknak, jó szomszédságnak. Kulcsuk van, s ha kell, ránéznek egymás kertjére, meglocsolják az épp távol lévők virágait.
• Úgy tűnik, itt még a rigók is otthonosak, hozzászoktak az emberhez.
– Hatalmas madárélet van, viszont nyest is tanyázik a házban, s ez nem ígér túl sok jót nekik. Gyíkok futkároznak a kertben, és darázsból, szúnyogból sincs hiány. Régen többfajta lepke röpködött erre, színes, nagy, fecskefarkúak is, a gyerekek imádták. Ma már kevesebbet látok. Kedvenceim persze a madarak. Hoztam róluk szóló könyvet is, hogy megismerjem ki mindenki jár nálunk. Végtelenül szeretem Weöres Sándort, sokszor eszembe jut kedves verssora: „Aranyágon ül a sármány, kicsi dalt fúj fuvoláján”. Még nem láttam itt sármányt, de milyen mesés volna, ha egyszer csak megjelenne!
• Sűrűn összeszövődik nálad az irodalom és a kert.
– Életem fontos része mindkettő. Szívem mélyén vidéki lány maradtam, láttam apámat, nagymamámat a földdel bánni. Nagyapám régi vágású nagygazda volt, aki egyetlen éjszaka több holdat elmulatott. Ismerem az őrszentmiklósi parasztembereket, és ez a tudás sokat segített a pályámon a szerepek megformálásában. Közel állnak hozzám Móricz Zsigmond kemény, nyakas parasztfigurái, akiknek azért szívük is van. Gondolkodom rajta, hogy minden nehézség ellenére, egész évben itt kellene élni a kertben. Én mindenféle munkát szeretek, a háztartást, a főzést, a kertművelést is. Jó látni a két kezünk eredményét. Azt hiszem, erre nagy szükségünk van. Ma egyre kevesebb az időnk, felgyorsult az élet, mindenki lót-fut, a békebeli ráérős, biztonságos élet elmúlt. De ebben a zavarodott, értékvesztett korban, a kerttel mégis valamit tovább adhatunk a gyerekeinknek. A ház, a növények mellett a gondolatot – a természet és a családi hagyomány szeretetét is.
Sándor Mária
